Ha csak a gazdasági szempontokat nézzük, nincs hatékonyabb a nagybirtoknál. Egy-egy alföldi nagyközség 4000-5000 hektáros határát néhány nagy teljesítményű, jelentős uniós támogatással beszerezhető géppel meg lehet művelni. Alig kell hozzá ember.

Jó ideje nem érvényes a korábban sokat hangoztatott összefüggés, hogy a gabonát „bőrbe kötve”, vagyis állatokkal feletetve, hús formájában érdemes értékesíteni. Már nem érdemes kukoricával etetni a sertést – az elszegényedő piacon az az állattenyésztő él még meg, aki olcsó, silány melléktermékekkel takarmányoz.

A kiszárított parasztsonka harminc százalékot veszít a súlyából – a páclevekkel feljavított silányabbat az eredeti súlya 110-120 százalékán lehet eladni. A világon – Nyugat-Európa néhány gazdag, a mezőgazdaság egyedi támogatására képes országát leszámítva – a nagybirtok, a tömegtermelés felé halad a gazdaság. A latifundium önmagában is rendkívül nyereséges – az Európai Unióban a területalapú támogatás ezt a profitot még tovább növeli.
 

A mezőgazdasági nagybirtok a történelem során mindig újraépítette önmagát, ha a politika el nem térítette a folyamatot. Az 1945-ös földosztás idején kapott parcellák egy részét az évtized végére eladták a földhöz juttatott zsellérek. A termelőszövetkezet politikailag kontrollált nagybirtok volt, ahol nagyon erőteljes belső újraelosztás működött.

A több ezer hektárnyi terület jövedelméből ma is sokkal több falusi embert el lehetne tartani, ha nem néhány ember kezében halmozódna fel a vagyon és a hozama. Azzal, hogy a termőföld is bekerült a tőke szabad áramlásának körébe az Európai Unióban, Európa tőkeerősebb nyugati fele majdan a földet is felvásárolhatja a posztkommunista országokban – ugyanúgy, ahogyan felvásárolta az ipari üzemeket, a természetes monopóliumokat, a víz-, gáz-, elektromos szolgáltatást.

Magyarországon egyes-egyedül Budapest és környéke gazdasági teljesítménye nő – az összes többié, beleértve Fejér és Győr-Moson-Sopron megyéét is – különböző mértékben, de csökken. A központi régió olyan, mint a kisgömböc: minden erőforrást magának tart fenn. Nincs sem önkorlátozás, sem ebből következő területi kiegyenlítődés.

A vidék viszont nem képes sem tőkét, sem politikai erőt felhalmozni. A nagyok és erősek gátlástalan önzése kiválóan működik ebben a társadalomban – a közepesek és gyönge közepesek összefogása, szövetkezése szinte egyáltalán nem. Lehetne ugyanis munkamegosztás: a nagybirtok termelhetné a gabonát, az olajos magvakat, kevés emberrel, GPS-vezérlésű, szürreális gépekkel. A kisbirtoknak maradna a zöldség, a gyümölcs, a nagyobb hozzáadott értékű termékek. A jelenleginél jóval több helyi feldolgozóüzem jöhetne létre. A tészek (termelői értékesítő szövetkezetek) többségének krónikus gyengélkedése, az összefogás és együttműködés hiánya azonban nem hagyja megerősödni azt az élelmiszertermelő szektort, amely eltarthatná a vidéken élőket.

Ahogyan közeledik 2014, a külföldiek földvásárlási moratóriumának immár el nem odázható megszűnése, úgy válik egyre világosabbá, hogy ez a kormány is lemondott arról, hogy politikai eszközökkel tényleges segítséget nyújtson a vidéken élőknek. A külföldi nagybirtok térhódítását az új grófi szérű, a hazai, politikaközeli nagybirtok térhódításának hallgatólagos támogatásával igyekszik megelőzni.

Nincs alternatíva: egyetlen párt sem képvisel komolyan vehető területi kiegyenlítési elképzeléseket. Azok az 50-100-300 hektáros gazdák, akiket most a földért való, átláthatatlan feltételek között lebonyolított pályáztatás során legázolnak a nagybirtokosok, maguk sem akarnak mást, mint akikre panaszkodnak: minél több hektárról eltenni a profitot és az uniós támogatást.

Ha a pőre gazdasági szempontok vezérlik a társadalom mozgásait, akkor ez így természetes. A politikának azonban annak a tömegnek a sorsát (is) szem előtt kellene tartania, amelynek most így is, úgy is kilátástalan a jövője. Egy (ma még) kétezer lakosú nagyközségben a többség megélhetése szempontjából édes mindegy, hogy a falu határában lévő 4-5 ezer hektár 5 vagy 25 ember kezében halmozódik fel.

forrás:Népszabadság